Amihez Tamási Áron hozzáért, az menten megszépült. Az ő szemén keresztül a valóság mesevilág, nála a sötétség is tündérfényekkel világít. De Tamási Áronnál a mese is a valóság súlyosságára és bánataira vall; az ő szemén keresztül az állatok és a fák is a világ nagy összefüggéseit példázzák; nála ugyan minden agyafúrt székelységgé válik, de az ő székelysége maga az ezerarcú emberiség. A lélek nagy gyönyörűségei közé tartozik Tamási Áron novelláit olvasni, és ez a nagyon nagy, nagyon művészi novellaíró úgy mellékesen kitűnő regényeket és igen egyéni hangú, szívhez szóló, jó drámákat is írt.
Székely volt, és ez meghatározta látásmódját is, stílusát is. A székely hagyományok, a székelyföldi hegyek és erdők, a gyermekkorban lélekbe szívódott mesék, balladák és nem utolsósorban tréfák, játékok, szelíd ugratások ugyanúgy mindvégig befolyásolták képzet- és képzeletvilágát, mint nyitott szemű érdeklődése minden iránt és csukott szemű hajlandósága a misztikumokra. Tamási mindent látott, ami látható volt a körülvevő való világban, és mindenről a nehéz munkával dolgozó emberek vélekedése szerint válaszolt. De Tamási azt is látta, ami nem látható, amiről az ember azt sem tudhatja, van-e vagy nincs, ami kívül esik a való világon. Nem ítélheti meg helyesen Tamási Áron egyéniségét és életművét, aki nem veszi tudomásul, hogy egyszerre volt tényekhez ragaszkodó realista és lelke mélyéig vallásos ember, aki a végső döntést az emberen túlról várta. Nem egy bizonyos tételes vallásnak volt dogma szerinti hívője, semmi sem állt távolabb tőle, mint bárminő dogmatizmus; ennél sokkal játékosabb lélekként élte életét. De misztikus sejtelmekkel remélt tapasztalaton kívüli, nemcsak nem ismert, de meg nem is ismerhető eredetű segítséget az ember jogos igényeihez. Azt azonban jól tudta, hogy magamagától még a mennyei segítség sem jön el, ha mi magunk nem teszünk okosan a saját érdekünkben. Kedvesen ravasz, mókás kedvű szegényemberei körülbelül úgy gondolják a nagy igazságszolgáltatást, hogy „segíts magadon, isten is megsegít". Ámbár néha ezek a szegények gyanakodni kezdenek, hogy hátha még az életen túl is olyanfajta világ van, mint egy átlagos székely faluban, és talán a mennyei hatóságok is előnyben részesítik a gazdagot a szegénnyel szemben, hát akkor jobb az örök halál, mint a feltámadás. Erről szól az egyik legeslegszebb és legtragikusabb humorú novellája, a Rendes feltámadás.
" A rendes temetőbe teszik, ahová mindenkit tesznek.
Hátul, a hatalmas kerítés mellé.
A koporsója gyenge fenyőfadeszkából van megtákolva. Festetlen és rések is vannak rajta, hogy azokon keresztül lesni lehessen majd a feltámadást.
Sírja nem mély, és a föld is puhán nyomja.
Nagy papokkal és nagy urakkal, gazdagokkal és szegény boldogokkal fekszik együtt Énekes Ferenc.
Fekszik, és vár.
Csendesen, baj nélkül és zaj nélkül múlnak a napok.
Várja az örök fény derengését és az igazság eljövetelét.
A színe mindegyre sötétül, és a vágytól fokozatosan és állandóan sorvad.
Menthetetlenül esik összefelé.
Erjed az átváltozás törvénye szerint.
A peték kikelnek az arcán, és vidám gyermeki életet élnek.
Férgek botorkálnak, futkároznak és dongnak az arcán, mint valami kies, hegy-völgyes vidéken. A füleire és az orrára másznak, és pajkosan ugrálnak le onnan arcának völgyeibe.
Sokan vannak és sokfélék, mint az emberi társadalomban.
Vannak szürkék, foltosak, kockásak és csíkosak. De a legszebb közöttük egy cifra, zöld fényű légy. Gőgös, és sokat röpköd, hogy tüntessen gyönyörű színével, de csak finnyásan táplálkozik, mintha megvetné paraszt volta miatt Énekes Ferencet.
Annál mohóbban lakmároznak a többi fajták.
Asztaluk illata szétillan a koporsó résein a földbe. Főleg fölfelé illan a színre, ahol megrészegíti a szabad legyeket is. Kivált a termékeny anyák seregszámra csődülnek oda. Kábultan kicsinyeket raknak, amelyek a göröngyök között a résen és a giliszták útjain Énekes felé törnek.
A vörös torú és fekete csíkos bogarak alulról törnek neki, és mint a temető pionírjai, úgy vágják és kaparják a földet.
Ádáz támadások idejét éli az öreg.
Bál van.
Kecses kis pillék táncolnak ugrálva rajta.
Aztán a fülledt és ammóniás szagban, kemény munkára szántan, szövetrágó rovarok jönnek.
Majd fürge kicsi atkák csontvázzá preparálják az öreget.
És beáll a csend.
Csupán az idő ketyeg, mint egy mérhetetlen és tökéletes óra, melynek központi kereke a nap, és kisebb kerekei a csillagok.
Másodperceivel évszázadot mér.
Percei az ezredévek.
Tíz percre millió.
És órája a mérhetetlen.
Ketyeg és óráról órára halad a mutatója, mint az üstökös.
Halad a tizenkettő felé.
Eléri, és üt.
Kong a végtelenen keresztül.
Az angyalok sorba verődnek, mint a riadóra.
A csillagok táncolnak, mint a harmatcseppek a reggeli orgonafán.
Az Isten áll a világ közepére.
Itt van az ítélet napja.
A föld átgurul egy másik világba, mint valami labda.
Víg és szép angyalok jönnek rá, és trombitálnak.
Világzengetően trombitálnak.
Szakad a fény, mint a zápor.
A sírok megnyitnak, és örömet kiáltanak.
Harsog a trombita, mint az el nem rontható kacagás.
Fölébrednek a halottak, és ujjongva tódulnak kifelé.
....................
A kapu irányában nagy csődület van. Messziről látszik, hogy kavarog és hullámzik az egész. Közelebb érve, zúg és morajlik is, mint a tenger. Kardos angyalok sürögnek kétfelől és hátul, hogy rendet csináljanak. Egy rangosabb parancsokat osztogat nekik, és harsányan kiabálja a tolongó népnek:
- Sorba, sorba! Rendes feltámadás!
A főbb angyalok egy csomóban állnak oldalt, mint valami vezérkar.
Énekesék is megérkeznek, és belévegyülnek a tolongásba.
A parancsnok nem bír az áradattal. Kivonja a kardját, villogtatja, és úgy kiáltja:
- Sorba, sorba! Cím és rang szerint!
Meghökkentő, különös gyülekezet ez. Törtető, vidám és mégis riasztó. Az állkapcsok csattogva verik ki a hangot, és nyugalmi állapotukban vigyorognak. A szemek üregei mohón merednek a káprázatos világba. A koponyák ezer szint vernek a fényben. A lábak kopognak, és a hadonászó karok úgy szólnak néha, mint a furulya. Néha visítanak, mint a klarinét, vagy búgnak, mint a tárogató.
Vannak kedélyesek is, akik ujjcsontjaikkal egymás vállain citeráznak.
De nekik semmi sem különös.
Ismerik egymást.
Látnak, hallanak.
Mindent természetesnek találnak.
De főleg kegyetlenül törtetnek előre a sorban.
- Ezek mért furakodnak? - kérdi Énekes az egyik szomszédjától.
- Azért - mondja a szomszéd -, mert mindegyik gazdagabb akar lenni, mint a másik.
- Hogyhogy gazdagabb?
- Hát maga ezt nem tudja?
- Én nem tudok semmit. Csak most érkeznénk ide a fiammal.
- Hát akkor hallgasson ide, maga gyámoltalan! - magyarázza az alak: - Mindenki arra igyekszik, hogy a másik előtt jusson ki a kapun, hogy annál többet foglalhasson!
- Mit foglalhasson?
- Hát földet vagy erdőt, kincses forrást vagy bányahelyet. Ki amit éppen akar.
Szétlökik őket és elsodorják.
A parancsnok angyal éppen mellettük kiáltja teli torokkal:
- Sorba! Rang és cím szerint!
Az öreg és Péter egymásra néznek.
- Furcsa egy feltámadás! - mondja Péter.
- Egy kicsit furcsa... - hagyja helyben az öreg is, de bizakodólag hozzáteszi: - Azért lehetetlen, hogy itt érdem ne legyen.
Oldalt húzódnak egy kicsit, hogy jobban széttekintsenek, s hogy utat nézzenek maguknak eléfelé.
- Álljanak bé a sorba! - szól rájuk egy angyal.
- Nem vagyunk a katonaságnál! - mondja Péter.
Szóváltásba kerülnek.
- Istennek éltem földi életemben - bizonykodik az öreg. - Most itt az ideje, hogy elnyerjem a jutalmat.
- Hogy hívják? - kérdi az angyal.
- Énekes Ferencnek.
- Mivel foglalkozott?
- Kocsis voltam a püspök úrnál.
- No, akkor menjen hamar a sor végire!
- Oda mért?
- Oda azért, mert ott van a helye. Előbb a püspök urak, a kanonok urak s a nagyvilági urak mennek ki. Mit akar maga kocsis létére? Nem lehet mindjárt az első napon ezt az új világot is felforgatni.
Az öreg hüledezik.
- Furcsállom a dolgot - mondja.
- Na, akár furcsállja, akár nem: menjen hamar a sor végére!
- Nem hihetem!... - tekergeti Énekes a koponyáját.
- No, ha nem hiszi, mindjárt meg fogja látni - szól az angyal, s már indul is a parancsnok felé, hogy odahívja.
- Ezt én szinte gondoltam - mondja Péter, és int az öregnek, hogy induljon utána.
Egérutat vesznek a tömegben, és furakodnak, ahogy csak lehet: A parancsnok azonban megtalálja őket, és rögtön vállon ragadja. Jobbjával az öreget s baljával Pétert.
- Lesz rend, vagy nem?! - mondja haraggal.
Énekes szembeáll véle:
- Legyen, de érdem szerint!
- Akkor gyerünk a sor végére!
Az angyal kituszkolja a tömeg közül mind a kettőt, és inti nekik hátrafelé az utat.
- Mars! - mondja.
Az öregnek forróság szalad végig a csontjaiban, és láng csap ki a bordái közül. Az állkapcsai reszketnek, és a nyakcsigolyái csikorognak.
Csodálatos erőt ad neki ez a végső igazságtalanság, és kihúzza magát.
Olyan, mint a meggyújtott fenyő.
- Nem megyek! - mondja fenyegetőn.
Az angyal rá akarja emelni a kardját, de Énekes félreugrik.
- Igazad vót, Péter! - kiáltja, és egy gyors mozdulattal leakasztja a lábszárcsontját, és megsuhogtatja, mint a cséphadarót, aztán szabni kezdi véle a népet.
- Vágjad, Péter! - hasít a hangja.
De már Péternek is suhog a kezében a lábszárcsontja, és szapul mindenkit, akit ér.
Fél lábon állva aprítják a népet.
Mindenki ordít, és tapodja egymást.
Az angyalok kürtszóval hívják az Istent.
Az Isten megjelenik, és halotti csend lesz. Aztán int Énekesnek és Péternek, hogy a lábszárcsontjaikat akasszák helyre, és menjenek elébe.
Énekes és Péter engedelmesen megcselekszik.
- Miért békétlenkedtek? - kérdi tőlük az Úr.
- Azért - feleli az öreg -, mert az angyal a sor végére akart állítani.
- És mért nem akartál odaállni?
- Azért, mert egész földi életemben tűrtem és szenvedtem, hogy most boldog lehessek.
- És a sor végén nem tudsz boldog lenni?
- Nem.
- Miért?
- Azért, mert magam előtt látom azokat, akik egész életükben tolvajok és gonoszok voltak.
Az Isten sajnálkozással néz Énekesre, és megkérdi tőle:
- Minek teremtettelek?
- Jónak és szegénynek.
- Akkor légy jó és szegény, a sor végére állván.
Énekes ránéz a fiára, hogy mitévők legyenek.
- Azért se menjünk! - súgja neki Péter.
Állnak és nem indulnak. Az Úr szomorúan nézi őket.
- Bánom, hogy feltámasztottalak - mondja csalódottan végre.
- Azon lehet segíteni - feleli sértődötten az öreg, és odaszól a fiának: - Gyere, Péter!
Megindulnak ketten, vissza a temetőbe. Elmennek a sírhoz, amelyből feltámadtak az imént, a szájánál megállnak, belenéznek, majd visszafordulnak mind a ketten, és csodálatosan egyazon gondolattal és egyazon örök keserűséggel egyszerre kiáltják:
- Aztán nekünk többet ne trombitáljanak!
Azzal visszafeküsznek szépen egymás mellé, magukra kaparják a földet, és elalusznak mindörökkön-örökre. "
? 
